Akkor—
Fény robbant be az ablakon.
Vakító. Fehér. Erőszakos.
A fejek az üveg felé csattantak, amikor a fekete terepjárók műtéti pontossággal csúsztak a helyükre, falat képezve az étkező és a világ között.
Az ajtók nem csapódtak be.
Egységesen nyitottak.
A férfiak kiléptek-gyorsan, ellenőrzött, összehangolt. Sötét öltönyök. Fülhallgató. Fegyverek látható csak egy töredéke túl hosszú, hogy a véletlen.
Bent senki sem lélegzett.
A motoros vigyora megrepedt.
Nem teljesen.
Épp elég.
Az öreg végre megmozdult.
Lassan … felnézett.
Nem a Terepjáróknál.
A motorosnál.
Szemkontaktus.
Nem villog.
Biztos.
A pincérnő hangja remegett valahol a pult mögött, alig több, mint a levegő—
“Ó, Istenem… ez a kormányzó biztonsági konvoja.”
A szavak nem landoltak halkan.
Eltalálták.
Nehéz.
A motoros hátrébb lépett.
Csak egy lépés.
De ez elég volt.
Elég ahhoz, hogy elmondjon mindent, amit a nevetése már nem tudott.
A nád még mindig a padlón feküdt közöttük.
Érintetlen.
Most már lényegtelen.
Mert az ember, akit gúnyoltak…
Sosem volt csak egy öregember.
És a tükörképe az étteremben ablak, mint alkalmas számok zárva—
A hatalom már gazdát cserélt.
